Egy külföldi tudósító kalandjai Magyarországon

Amikor először jártam a magyar Parlamentben, összefutottam Kádár Jánossal.

1986 februárjában érkeztem Magyarországra, és valamikor azon a tavaszon a Parlament folyosóján, közvetlenül az ülésterem előtt vártam valakire, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára kijött, biccentett, és rágyújtott egy cigarettára. Egy piros Symphonia volt. Erős. Füstszűrő nélküli.

„Jó napot kívánok" – motyogtam. Nem volt nálam kamera, sem magnó. Csak Kádár és én, egy kis füstfelhőben. Csendben álltunk egymás mellett addig, amíg elszívta, talán négy hosszú percig. Aztán elnyomta, újra biccentettünk egymásnak, elköszöntünk, ő pedig visszament az ülésterembe.

A BBC magyarországi tudósítójaként eltöltött első éveimben az információk nagy részét közvetlenül az emberektől szereztem, nem pedig másodkézből származó hírekből, ahogy ma fogyasztjuk a híreket.

Szabadúszóként dolgoztam akkor is, és most is. Akkoriban a BBC számos nyelvi szerkesztőséget működtetett, és ezek közül a magyar, a román, a lengyel, a cseh és az orosz szerkesztőség érdeklődésének köszönhetően nagy igény mutatkozott a munkám iránt.

A tudósításaimat Londonban több nyelvre lefordították, majd visszasugározták a térségbe. Nem sokkal később a központi szerkesztőség is adni kezdte őket angolul. 1986 júniusában részben a magyar hatóságok nyomására lettem a BBC budapesti tudósítója – az első nyugati tudósító 1956 óta.

A magyar újságokban kevés valódi információ jelent meg – többnyire a hivatalos pártvonal. De sok mindent lehetett olvasni a sorok között. Ezért kerestem fel az embereket az otthonukban, találkoztam velük kávézókban és bárokban. Legjobb forrásaim közé tartoztak magyar újságírók, akik a cenzúra miatt nem publikálhattak mindent, amit tudtak, de boldogan megosztották velem, mert tudták, hogy én szabadon beszámolhatok róla.

Az Írószövetség 1986 novemberi kongresszusán Berecz János, a Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Bizottságának elnöke, a harmadik napon azt mondta: „óvatosnak kell lennünk, elvtársak, mert úgy tűnik, hogy a BBC is itt van velünk a teremben." Természetesen nem voltam ott ezen a zártkörű rendezvényen, de Bojtár Endre igen. Én pedig minden reggel hétkor felkerestem a lakásán, hogy megtudjam, mi hangzott el az előző napon.

1990-től kezdve Magyarország mellett Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszláviából is tudósítottam. Amikor Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesett, azon kaptam magam, hogy már nem öt, hanem tizennégy országból dolgozom. Ehhez bizonyos témákra összpontosítottam – például arra, hogyan privatizálják újra a földeket, hogyan hozzák létre az új titkosszolgálatokat, vagy miként tanítják a történelmet az iskolákban.

Meglepően könnyű volt hozzáférni az új politikusokhoz. Az is előnyt jelentett, hogy korábban egypártrendszerből tudósítottam. Megkönnyebbülés volt, hogy már nem követnek, és nem hallgatják le a telefonomat. Azt figyeltem meg, hogy a politikusok a hatalomra úgy tekintenek, mint egy tortára. Csakhogy most több szelet volt, amelyet a különböző pártok között kellett elosztani.

Én viszont inkább azt próbáltam hangsúlyozni, hogy derítsük ki, milyen alapanyagokból készült ez a torta, azok honnan származnak. Ki készítette a tortát, és kinek. Az újságírást mindig is közszolgálati feladatnak tekintettem – és ma is annak látom. Egy eszköz a hatalmon lévők elszámoltatására.

Az internet korszakában természetesen sok minden megváltozott. A technológia új lehetőségeket adott a közönségnek. Ma már mindannyian tudósítók vagyunk. De a legértékesebb információk még mindig azokból a személyes találkozásokból származnak, amikor leülünk valakivel beszélgetni. A lényeg továbbra is az, hogy a megfelelő kérdést tegyük fel.

És hogy a forgalom zúgása fölött is meghalljuk, ahogy a madarak énekelnek.

Ezt a cikket újságíróink írták és lektorálták, a fordításhoz mesterséges intelligencia által támogatott eszközök segítségét használták, egy kísérleti projekt részeként.

Szerkesztette: Pálfi Rita